Már nem tudod eldönteni hogy az ablakon beszűrődő fény, a néha már fullasztó dohszag vagy a többiek horkolása, mocorgása verte ki a szemedből az álmot, de lassan feltápászkodsz.

Mintha másnapos lennél, egy kis aznapossággal vegyítve. Az emlékeid ködösen, nem is tudod hogy kerültél ide, nem beszélve arról hogy egyáltalán… hol vagy?
Kilépsz a szobából és levánszorogsz a nyirkos kopott lépcsőkön, ahol a kapaszkodó ilyen állapotok mellet nem csupán dísz. Egy fogadóban lehetsz, de leszámítva a fent látott, hallott társaid, nem látsz egy lelket sem.

Kilépve a fogadóból, egy szürke ködbe burkolózott utca képe fogad, legalábbis amit a néhány tucat lépés után mindent elnyelő köd látni enged belőle. Egy kis szellő sós tengeri levegővel hozza tudtodra, hogy egy kikötőben lehettek.

Visszatérve a fogadó üres termébe, leülsz egy asztalhoz, míg társaidra vársz. Az utolsó emléked hogy épp egy igazán jónak ígérkező küldetést sikerült felhajtani. Jó pénzért és szinte nemes tettként egy hosszú útra induló karavánt kísérni. A végcélba szállítanak ellátmányt az ispotályba, a dúlás után kimentett szent tekercseket (legalábbis azt mondták), sőt még egy nemesi származású ara és kompániája is megtalálható benne.
S ilyen világlátott, megpróbált alakokkal akarják biztosítani hogy az esetleges felbukkanó bugris zsiványok ellenére célt érjenek.

Ehhez képest most itt vagytok magatokra maradva ezen a kihalt, ismeretlen helyen, mindannyian ezekkel a fura kavargó emlékekkel, és a koponyádban szinte bizsergő érzéssel: „Mintha… mintha elfelejtettem volna valamit, itt van a nyelvem hegyén, deee…” – és a gondolat már el is illan.