A hetven Fahrenheit fokos meleget – errefelé ez már kellemes hűvös – az időjárás még esővel cifrázta. Délelőtt tíz órakor kezdett rá és abba sem hagyta délután négyig, a csendes, kísérő búslakodó bluesjátékát. Azóta eltelt még egy óra, amíg a lakásomban töltött kései ebéd és kellemes szundikálás után az irodámhoz sétáltam. Kerülgettem a jókora tócsákat, amiket a későnyári meleg holnap eltüntet, mintha ott sem lettek volna. Más nagyvárosokban leggyakrabban a rendes polgárok ilyenkor tértek haza a megfáradt robotból, csókot és vacsorát vettek az asszonytól, majd valahogyan eltöltötték az időt a másnapi újrakezdésig. A kivételek közül a legékesebb példa a hold és csillagfényes kis pocsolyánk, a Big Easy, NewOrleans. Ahogy a preferált környék sarkán terpeszkedő hatemeletes épület felé fordultam legalább egy tucat utcából hallottam a város lelkéhez tartozó szívverését. Éreztem a lüktetését, a leheletét, ahogy egyre gyorsult, áhítva a naplementét. Trombitaszóra táncolt a játékos jazz a borongós bluessal, kreol illatok karjaiban cajunok keringtek, amitől nem csak az éhség, de más furcsa, ősi vágyak is felébredtek. Bár szárazan jámbornak kellett volna lennie az egész államnak, a könnyű beszédű zugai és hajlatai árulkodtak, suttogtak csendesen, majd hangosan extázisban kiáltottak is: – az alkoholtilalom vesztőhelye ez a fülled város, ami úgy simul az éjszakába, mint kéjesen doromboló szerető a férfi karjába. A lift hamar megállt a negyediken, kicsiny összekötő folyosó következett, mint mindig, majd ott álltam a fehér tejüveg előtt: PRIVATE INVESTIGATOR KEN MONTGOMERY – meg is simítottam a betűket egy selyem zsebkendővel egy sóhaj és egy bosszús fejrázás mellet. Öltönyzsebemből előhalásztam a kulcsomat, majd a faékegyszerűségű zár kattanása kíséretében besétáltam. A tejüvegnek meg van a maga varásza, ráveszi az ostoba tuskókat, hogy betörjék, a helyett, hogy a zárral bajlódjanak.

Felpattintottam a zöld üveg borítású asztalilámpámat az íróasztalon, amely az iroda sötétjét kellemes szürkeséggé varázsolta. –Ezek nem régen jöttek divatba, remélem, hogy sokáig maradnak is, mert egy vagyon volt itt a gazdasági világválság közepén. Fotelom kényelmében a jegyzeteimet és könyvelésemet átnézve elégedetten konstatáltam, hogy ezen a héten sem kellet lentebb adnom az életszínvonalamból. Az asztalon heverő írógép lett volna a következő áldozat, de sajnos ennek a lehetősége tovább lógott a levegőben, mert a telefonom hallgatása olyan gyászos volt, mint a fekete bakelit színe, amiből készült. A vaskos hamuzóra tekintettem, a külső héja zöldmárványt utánzó porcelán, a belseje üveg. Egy testvérével ölték meg azt a kis tejfölösszájú aranyifjút, tele volt a koponyája üveggel, ezért a hekusok mindenáron üvegre és betörőre vadásztak. Egy álló hétbe tellett mire rájöttem, hová rejtette az én gyanúsítottam, a féltékeny férj a gyilkos fegyvert. Az emberek mindig túlbonyolítják a dolgokat. Miért kell mindent annyira elrejteni? Ugyan, egy repedt véres hamutartó kit zavart volna a mocsárban? És pont engem akart átejteni, hogy a rózsa frissen telepített az udvarban? A megbízóm elgyászolta a fiát. Egy hűtlen feleség szegényebb lett egy szeretővel- rossz nyelvek és nyomozásom szerint is volt neki több – a jóhírével és a börtön miatt egy férjjel is. Én meg kerestem némi konföderációs dollárt, amivel jól kihúztam egy félévig, és a… hüm… baseball konzulenseimet is tisztességesen ki tudtam fizetni.

A magassarkú ütemes kopogása nemes vadra utalt. Az irodám ajtaja előtt felsejlő női alak meg is erősítette a gyanúm. A hölgyet tejüvegnyi távolságról is gyorsan azok közé soroltam, akik nem csak kellemes adottságokkal rendelkeznek, de tudják is hogyan mozogjanak. Az üresen hagyott jobb alsó asztalfiókot óvatosan kihúztam és a zsebemből a kibiztosított, töltött 38.-as Colt Detective Specialt finoman letettem. Legutóbb pont ezért kellet szőnyeget tisztíttatnom -és a szentségit! Rettentően drága volt az újra üvegezés. A szélütés óta nem olyan gyors a kezem, mint az eszem, muszáj voltam ilyen trükkökhöz nyúlni. Finom kéz koppant az üvegen. – Igen? – Mr Montgomery? Mrs Lana Elfrinck vagyok, beszélni szeretnék önnel, ha lenne szíves beengedni? – Türelmetlen volt, zaklatott, de mégis a hangja kellemes és ugyanakkor erőtől sugárzó. Az agyam hátsó részéből előkeveredett egy halott fickó neve is: Harrison… – Jöjjön be Mrs! – ahogy az ajtó résnyire tágult egy jó ízlésről árulkodó parfüm illata kezdett kacérkodni az érzékeimmel, ami azonnal elhalványodott a hölgy látványának fényudvarában. Talán a kelleténél határozottabban pattantam fel a fotelomból. Vörös haj, zöld szemek, halovány bőr, cseresznye színű rúzs emelte ki buja ajkait. Fekete ruhája második rétegként borította tökéletes alakját. Veszélyes, nagyon veszélyes, már-már végzetes, fatálisan vonzó nő. – Egy ismerősöm tanácsolta, hogy önt keressem fel. – Mosolyogva, lassan az asztalom túlfelén elhelyezett karfás szék felé intettem, hellyel kínálva vendégem. Ő méltóságteljesen leült. A szemein látszott, nagyon is jól tudja, én akarom irányítani a beszélgetést ezért felvette az én lassú tempóm, és retiküljéből cigarettát kutatott elő. – Van tüze? – a vaskos hamuzó mellett álldogáló kristályüveg petrol gyújtóért nyúltam, finoman közelebb hajolt ahogy én is, és közben megérintette a gyújtón a kezem. Felvillant a láng és ahogy a kékes-szürke füstpamacs mögűl, azok a zöldszemek az én kékembe néztek, egy pillanatra éreztem, ha húsz évvel fiatalabb lennék, minden kívánságát teljesíteném. – Kér egy italt? – fordítottam hátat lassan a bárasztalhoz sétálva. – Ez egy száraz állam Mr Montgomery. – a hangján hallottam, hogy szélesen mosolyog, reméltem sor kerül még erre később. – Van némi brandym vagy kellemes citromvizem egy kis absinth frappéhoz, a Paychaud’bitterem kifogyóban… – Vörös vermutja és rozs-whiskey je? – valahol tudtam – az apró befőttesüvegből fogpiszkálóval halásztam ki a koktélcseresznyét. – Istenverte ügyetlenség az apró dolgokkal. – Egy Manhattan a bájos özvegynek! -csúsztattam egy szalvétán közelebb a poharat az asztalon. – Remek! – kortyolt az italba – És mit tud még? – kis szurkáló revans – Ön valóban északi lány volt, erről a kiejtése árulkodik. Feltételezem, hogy egykor a családja egész jómódú volt. A gazdasági válság, vagy még a Nagy Háború idején történt valami, ami miatt itt kötött ki. Jó nevelést kapott, de sokszor olyan dolgokat kellett tennie, ami… hüm… inkább szükségesek voltak, de ugyanakkor kalandot is látott bennük. A vagyonával nem kérkedik, az az ezüst cigarettatárca kifejezetten drága darab egyébként, és nem használja a szopókát, pedig a retiküljében ott volt amellett a gyújtó mellett. Ronson öngyújtó, de talán texasi csillag van rávésve. Különös darab, bizonyára egy fiatal emberé, aki sokat jelent önnek. – Rendkívüli a megfigyelő képessége Mr Montgomery. – az agyam, az agyam volt rendkívüli, amíg… – Viszont gondolom okkal jött ide, Mrs Elf… – Lana. Hívjon Lananak Ken, ha kérhetem. – és beszélt és beszélt, átadott egy képet, én pedig hallgattam, csodálkoztam és jegyzeteltem. A különös történet, ami bűzlött a mágiától és a természetfelettitől még az én hajmeresztő pályámmal is extrémnek számított. Megegyeztünk, a magam és a baseball konzulenseim bérezéséről is, majd ahogy érkezett úgy távozott, csupán a dübörgő gondolataimat és azt a kellemes parfümillatot maga után hagyva.

Gyors telefonhívások, a központban aznap este is Penelopé B. Damsel mosolygós hangja volt az, ami várakozóan asszisztálta a kapcsolásokat. Jó, ha az ember tudja, hogy nem hallgatják le. A cigarettám elszívta önmagát a hamutartóban. A falon függő képeket nézegettem. A rendőri évek, az emlékezetes ügyek, a sok ifjonc. Majd egy régi-régi képre tévedt a szemem. A vadóc lány bőrkabátban, előtte a földön az a furcsa öreg lámpás, Colt Peacemakerrel a kezében, elszántsággal a szemében. Már döntöttem. Hónalj tokba dugtam a Colt M1911-t, meg két pótárat és zsebre csúsztattam a másik stukkert is. A fekete bakelit telefon tárcsája döngicsélt a három nulláig. – Barbie! Mit szólna még egy randevúhoz? Igen. Az csodálatos lenne. Elmesélek mindent persze, de most arra gondoltam… nem is tudom, hogyan kérjem. Van ez a mostani ügy és bizonyos körülmények bekövetkezte esetén, szükségem lenne a segítségére. Természetesen, ha számíthatok a mindenkori diszkréciójára és precizitására. Igen kedves Barbie, csodás, lekötelez.

Az illusztráció: Rudolph Maté 1950-es Dead on Arrival című filmjéből való