Kedves Naplóm,

Ma megint megöltem valakit. A neve a nyelvem hegyén van – vagy legalábbis ott kellene, hogy legyen – de nem emlékszem rá. Ki is lehetett ő? John? Mary? Anna? Matthew? Nem… nem, az nem lehet. Hiszen őket már rég megöltem. Akármit is mondtok nekem, már rég megöltem őket! Gyilkos vagyok, nem pedig a megmentőtök! Nem értitek?!

Dehogy is! Ha értenétek, akkor nem néznétek fel rám. Helyette leszakítanátok a ruháimat és kivájnátok a torkom. Ha értenétek, akkor nem tennétek úgy, mintha valamilyen szent ember lennék, vagy mintha valamilyen szolgálatot tennék nektek. Igen, mindannyian úgy tesztek, mintha a gyilkosságaimmal felszabadítottam volna a halottakat. De az lehetetlen. A halál nem az új élet kezdete, hanem egy sötét, kíméletlen, visszafordíthatatlan úr, aki előbb vagy utóbb mindenkit utol ér. Aki eltávozott soraink közül, az soha nem fordulhat vissza… soha nem mosolyoghat többé. Nem nevethet, nem foghatja meg másnak a kezét, nem ölelheti át. Hiszen már nincs többé.

És legjobban az fáj… azért nyúlok a mellkasomhoz… azért fojtogatom magam… mert nem látjátok, hogy mit érzek. Vakok vagytok. Sőt, bekötöttétek a szemeiteket! Úgy tesztek, mintha egy jobb helyre küldeném az áldozataimat. Mintha kinyitottam volna előttük a mennyek kapuját.

Ugyanazt a kaput, ami előttem zárva marad majd.

Az őrangyalok soha nem fognak átengedni rajta. Kharón nem fogja elfogadni a ti hálátokból kovácsolt pénzem. Ott fogok maradni a parton, a pokolban, a többi elkárhozott lélek között. Mert abba bele sem gondoltok, hogy az én vállamra ruházzátok bűneiteket és ezért nekem is az elkárhozottak között a helyem.