A Seppun udvar gyakorlóterén a bambuszfegyverek tompa koppanásai még visszhangoztak, ahogy az ifjú örökös egyre precízebb mozdulatokkal hárította apja csapásait. A kötelesség súlya már most ott nehezedett az ifjú vállaira, akár egy láthatatlan páncél. A levegő frissen megélezett pengék fémes illata keveredett a fák lombjai között bujkáló hajnali párával, a járólapokon pedig az izzadság apró cseppjei ragyogtak a reggeli fényben.

A rendet azonban hirtelen kiabálás törte meg. A bejárat felől érkező hangok nyersek voltak, követelőzők, és messze nem illettek a szamuráj családok falai közé. A szél végigkúszott a folyosók kőlapjain, suhogása szinte szavakká formálódott. Mintha maga a sors suttogta volna: a vihar már itt van…