Megjegyzés: Ez nem egy tipikus MAGUS történet lesz, itt nem kalandozókat fogtok megszemélyesíteni, akiknek csillaga magasan ragyog a kiválasztott státuszuk fényével. Most egy apró hercegség bandériumának elit alakulatát fogjátok játszani, akik pont az ellenkező oldalon vannak, mint ahogy megszokott. Ebből kifolyólag nem lehet bármilyen kasztot választani, és én a szabályokat is nagyon szabadon kezelem (nem fogja a narratívát egy szabály felülírni), de mindenről egyeztetünk majd a játék előtt.

Mind a két hold fent ragyogott már az égen mikor a négy fős társaság oda ért az erdei tisztás közepén fekvő sírhoz. A nagydarab, szőke, igen alulöltözött férfi egy könnyed mozdulattal dobta arrébb az ajtóként szolgáló hatalmas faragott szikla lapot, mely alatt egy hosszú lépcső tárult fel egyenesen lefelé.
– Szerintem azon volt valami írás – mondta a csuklyája mélyéről a legkisebb alak.
– Szúrták már át fasszal a tüdődet? – kérdezte szúrós tekintettel a szőke.
– Fiúk! Kell ez most, nem ezért jöttünk. – szólt közbe a fekete hajú nő, akinek a két dinnye méretű melle között egy sólyomszárny szimbólum fityegett.
A félmeztelen, dagadó izmokkal rendelkező férfi egy pillanatra belefeledkezett a számára kedves látványba és többször villámsebesen olyan gondolatok futottak végig szürke tekervényeiben, melyek még nagyobb veszekedést eredményeznének, így inkább csöndben maradt.
– Most nem azért, de akkor lemegyünk, vagy sem? – törte meg a lassan kínossá váló csendet, melynél csak a barbár nyálának csorgása volt feszélyezőbb, a negyedik alak, akinek kis hegyes fülei tökéletesen elrendezett fekete fürjei közül bukkantak elő.
– Ja igen, megyek előre. – eszmélt fel, majd egy határozottmozdulattal megszabadult az arcán terjengő nyálától és hatalmas kétkezes csatabárdját szorongatva előre lépett, miközben a csuklyás alak kezében egy lángnyelv jelent meg, mely meleg fénnyel töltötte be a szabályosra faragott lejárót.

***

– Mondtam ma már neked, hogy az információd ezekről az ősi romokról szokás szerint hasznavehetetlenek? – üvöltött a hegyomlás képébe a fél-elf.
– Szúrták már át fasszal a tüdődet? – nyugtázta közönyösen, majd ledobta a tisztáson a zsákot, melyből a hold fényében jól kivehetően ömlöttek ki a csillogó arany-ezüst tárgyak. Többen közöttük különös írásjelek sorakoztak.
– Nem mindegy már, a lényeg, hogy kint vagyunk és annak a valaminek ott lent nem tűntünk fel. – hangzott fel a nő éles hangja, miközben egy vadászsólyom ereszkedett le a kitartott bal kezére.
– Na induljunk, és nézzük meg hol tudunk ezen a sok vackon túladni. – nyögte ki rekedtt hangon a csuklyás, akinek a ruhája alól erős füst gomolygott ki.
A zsák visszakerült az férfi hátára és gyors léptekkel indultak el vissza felé a közelben álló városba, ahol reményeik szerint gyorsan találnak valami vevőt a zsákmányra.

***

A kripta mélyén az átható sötétségben egy vörösen izzó szempár villant fel. Majd hirtelen pár tucat gyertya kelt életre, hogy halovány, hideg, kékes fényükkel bevilágítsák a szobát, mely rogyásig volt pakolva könyvekkel. Az alak csupa csont volt, szó szerint. Enyhén rohadt koponyájában a vörös lángok szolgáltak szemként, ahogy körbe nézett, mintha valami fintor jelent volna meg a csontjain.
„A Mester nem lesz boldog, hogy valaki elvitte a játékait, nem is nekem kellene elmondani neki, szólok inkább az inasnak, őt csak nem hamvasztja porrá.” Majd sarkon fordult és elindult a hosszú folyosón a Mester hálószobájának irányába, hogy pár órával később sokad magával a hosszú lépcsőn felfelé haladva induljon el a közeli város felé…