A ráncos, szikkadt kezek, a hozzájuk tartozó görbe ujjak és a koszos körmök dolgoztak, a gyújtósnak szánt száraz, tövises, bőrt maró girbegurba gallyakkal, amelyek a hatalmas kandallóba kerültek. A vénséges asszonyt csupán a tűz melegével, csekély maradék étellel fizették és pusztán eltűrték a Lenyugvó nap nevű fogadóban jelenlétét robotjáért cserébe.

– Korán érkezett az ősz és korán fog menni is. A hanyatlás… Hamarosan hideg tél lesz. Halálosan hideg tél. – gajdolta szinte csak magának. – Érzem a csontjaimban.

– Valaki csapja már le ezt a vészmadár banyát! – szólt a birodalmi légiósok parancsnoka, a combján oldalasan ülő kurtizánt még szorosabban magához húzva, mintha csak félne, hogy az emberei lecsapják a kezéről.

– Az én kezem finomabb dolgokhoz szokott. – vaskos bajusza alatt buja vigyor kerekedett és jókora tenyerest osztott a lány fenekére. A szajha túl fiatalnak tűnt, hogy értsen is valamihez, de bizonyára értett, mert a Kreenholm-ban háromhete állomásozó harcosok rajparancsnoka ragaszkodott hozzá. Mivel pedig jól meg is fizette a szolgáltatásait, nem ágált a paskolás ellen, sőt, most is kacéran nevetgélt a tiszt embereinek harsány, bor és sörgőzös vihogása közepette. Az öregasszony keze alatt vidáman felroppant a tűz, újabb meleg hullámot lopva a fogadóba, átvéve a kihűlő kemencék szerepét. A söntés mögött sürgölődő kocsmáros leteremtette a fiát, aki megint kések nélkül indult kivinni a fatálasakat, amiket a felesége készített össze.

– Bertának kevesebb ételt adj! A varjogása egyre több vendéget zavar.

– Károgása. – suttogta maga elé a Nikolau nevű sötétszemű, magas homlokú fiú és arra gondolt, hogy még egy édestekercset is ad majd a vénasszonynak, aki nem tehet agg koráról és szegénységéről. Elsietett a vacsorákkal a vendégek közé. Pontosabban, csak sietett volna, mert apja jól hátba hajítva megállásra ösztökélte őt és a fatálakra helyezte az ismét elmaradt késeket.

A fogadó ajtaja kinyílt és a rongyokba öltözött, madárijesztő alkatú, vörhenyes kölyök jötte nyomán rosszalló csönd ülte meg a helyet. A város bolondja… Göndör, kócos, vörös haja mocskos volt és aki ránézett tetveket és más élősködőket is feltételezett ápolatlansága láttán. Szeplős arcán világos bőre ki volt pirulva, szembogarai akkorára tágultak, mint egy-egy túlsütött aprópogácsa. Tántorgott a hirtelen jött csendben, reszkető ujjakkal az plafon felé mutatott, majd artikulálatlan gajdolásba kezdett a mennyekről, a világvégéről, az Újisten haragjáról, meg a sötét Árnyról, ami a világra vetül. – PONTISLAV! A kecskelábú szajha anyádat! Viselkedj vagy takarodj innen a fenébe! – a problémába magát bőszen belelovalló fogadós nyála is kisercent a söntés mögűl az ordibálása közben. A tizenhatév forma kölyök, egy darabig a jobb mutatóujját rágcsálta, majd a megtalált profetikusnak vélt hagymázas monológját a világra okádta. – A mártírok véres könnyei lenvirágból, álomból és kékopálból kovácsolt átjárót nyitnak egy másik balzsam és tömjénillatú világba. Egy kaput a kusza álmokon túlra, ahol a legcsodálatosabb Úrnő ül az alabástrom trónuson. Anyám újra magához ölel, ti pedig… TI PEDIG MIND A RIBANCAIM LESZTEK! – ezzel hatalmas lendületet véve rongycipőjével, amiből kilógott a fekete saras nagylábujja, telibe rúgta a légiósok asztalát. Az előadás közben ruhái redőiből a földre hullott gombák hatásával a jelenlévők egyikesem volt tisztában, ahogyan valószínűleg ő sem. A szépdarab, vörösborral teli ónkupa körtáncát az asztal szélén fejezte be, tartalmát a parancsnokra és az ölében ülő kurtizán combjai közé ürítve. Tizenegy dühös ember pattant talpra és az eseményt figyelő Nikolau tudta, sokáig fognak takarítani aznap este.

Valahol máshol…

Érezte, hogy dühe karmazsin, mindent felfalni képes tűzként serceg az ereiben. Meztelen fehér lábával hatalmasat toppantott a földre miközben pengeéles hangon sikoltott a világba. A talaj megremegett, majd megreped miközben a levegő ózonszaggal és jégpárával telt meg, elektromos szikrák és fényes lángocskák pattogtak szanaszét. A pár lépésre figyelő hobgoblinok mozdulni sem mertek, csak idegesen szívogatták agyaraikat, fegyvereiket szorongatták úrnőjük szeszéjének végét várva. Jéghideg tekintetét ismét végig futtatta az öt mozdulatlan, számára oly kedves testen. Az övéi voltak, és elvették őket. TŐLE vették el őket! Ezt nem hagyja annyiban. Egészen biztosan nem. Nem, Tőle senki nem vesz el semmit büntetlenül. De csak sorjában! Vissza kell kapnia… őket. MOST kell visszakapnia! – Tombolásod a fátylakat is összekuszálja. – szólt egy érzésektől mentes, hűvös hang mögűle. A hobgoblinok közül a legdacosabbak is a nyüszítés határán küzdöttek. – Anyám? – gördült ajkain a szó csodálkozva. Amaz lassan, évezredek méltóságteljes lépéseivel, rezzenéstelen arccal és nyakkal sétált az öt hulla között. – Mit akarsz? – kérdezte ugyan azon a hangon, mintha csak az időjárásról kérdezné. – VISSZA AKAROM KAPNI ŐKET! AZ ENYÉMEK ÉS ELVETTÉK… – hatalmas visszakezes pofon csattant az arcán, ami belefojtotta a szót. A legapróbb töredékét sem látta a mozdulatnak. Anyja zavartalanul, változatlan hangnemben folytatta. – Olyan vagy mint egy ostoba halandó leánygyermek, akitől a bugris paraszt kölykök ellopták a csutkababáit a disznóól mögött. – végtelennek tűnő, kimért csend – Jól van. Legyen hát! – intésére a holtesteket a semmiből üvegkoporsók borították be. – Mikor lángéletű gyermekeid teremtetted oly nagy varázslatot szakítottál ki az Álomból, ami megrengetheti Rûn fátylait. Ezért nagyon óvatosan fogsz eljárni! Onnan kell visszahozni ötőjüket, ahonnan lelkük álma árnyékot vet. – lánya döbbenetét látván mosoly jelent meg arcán- Nagyon fiatal vagy még, és képtelen vagy felbecsülni az erő mértékét, amit véremmel adtam neked ajándékba, mint Anya a Lányának. Mivel annak a világnak is a torkán, az Ő mocskos marka szorul, nem fogsz odamenni! Küldj egy kiváló csoportot! Gyűjtsék be a szilánkokat! A többit kitalálod magadtól is. – a valóság hullámokat vetett ahogy teste körül az álmokból szőtt portál megelevenedett. – És lányom… bár időd végtelen, erre az ostoba játékra ne fecsérelj el több időt!

Kedves játékos jelentkező!

Bár a Démonúr árnyékát D&D klónként, vagy a D20 örökség része ként emlegetik, igen sokat merít más játékok rendszeréből és világképéből. Fontos felhívnom a figyelmed, ha egy csihi-puhi kockacsörgős kazamata kúszásra készülsz, bizony nagyot fogsz csalódni. Autentikusan szeretném megszólaltatni a Rûn világára jellemző darkfantasyt és sötétebb hangulatot, amely során bizony megeshet a karakterek halála és a teljes csapat bukása, vagy nem pont a leg vidámabb befejezés. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy jól szórakozunk és nagyot nevetünk elcsattanó poénokon. Ha van kedved egy ilyen történet közös elmesélésére, szeretettel várlák! Janó

Hangolódás:
https://www.youtube.com/watch?v=sK7YGtQZ-cY&list=RDsK7YGtQZ-cY&start_radio=1

Az illusztráció: Ann Jachec tulajdona