Rövid Rendszerismertető: Az Ultimate Hyper Fantastic Magical Girls a Magical Girl animék – mint például a Sailor Moon – hangulatát igyekszik kelteni. A játékosok többnyire középiskolás karaktereket alkotnak, akik a hétköznapokban az élet viszontagságaival, a színfalak mögött pedig egy gonosz erő megtestesülésével veszik fel a harcot. Mindezt pedig teszik a lehető legstílusosabb és legmágikusabb módon!

Jason életének monotonitását csak a szívmonitor folyamatos csipogása törte meg.

Már ha egyáltalán életnek lehetett nevezni jelenlegi állapotát. Az orvosok ‘kómának’ hívták, de ő inkább azt mondta volna, hogy ez maga a földi pokol. Hiába halott és érzett mindent, teste nem volt hajlandó neki engedelmeskedni. Akárhányszor próbálta megérinteni síró édesanyja kezét, ujjai hideg elutasítással feleltek. Akármennyiszer kísérelt meg édesapja bíztató szavaira válaszolni, szája még a levegőt sem engedte át, nem hogy a szavakat. Azt pedig már nem is számolta, hányszor próbálta meg kinyitni szemeit, hogy lássa, mekkorára nőtt kisöccse.

Az első pár napon Jason még hitt az orvosoknak. Azt mondták, hamar ‘fel fog ébredni’. De a napok másodpercről másodpercre, csipogásról csipogásra követhetetlen időmasszává váltak és már azt se tudta, mennyi ideje fekszik a kórházban. Akár évekkel ezelőtt is lehetett a baleset; minden támpontját elveszítette és egyedül maradt gondolataival.

Azok pedig az utóbbi időben elkezdték hajtogatni, hogy már rég fel kellett volna adnia a küzdelmet. Már régen el kellett volna engednie mindent, ami fontos neki. De Jason erre képtelen volt.

Annyi mindent akart még tapasztalni! Átölelni, átélni, átkarolni, átvészelni! Annyira szerette volna ismét látni családját, barátait, a kék eget…

Hirtelen nyirkos hideg futott végig Jason hátán. Olyan érzése támadt, mintha megannyi jeges selyemszál futott volna át a gerincén, majd szépen lassan mintha körbetekerték volna. Tehetetlen volt ellenük. Pont úgy, mint a ‘kóma’ ellen.

A selyemszálak megrezdültek és egy lágy, női hangot juttattak el a füléhez.

“Szegény fiú… nem tudom tovább nézni a szenvedésed.” A hang meleg volt. Megnyugtató. Szinte már ismerős. Olyannyira, hogy Jason majdnem elfelejtette a köréje fonódó szálakat. “De nem avatkozhatok be csak úgy az emberek világába… mondd csak, Jason, szeretnél talpra állni?

Jason nem tudott válaszolni. De igen, ez volt minden vágya.

“Nagyszerű! És bármit megtennél ennek érdekében?”

Ez soha nem volt kérdés.

“Akkor egy apróságra szeretnélek megkérni téged. Én vagyok Nit, az álomszövő. És az lenne a feladatod, hogy lépj be az emberek álmaiba és hozd el onnan nekem az ő legboldogabb pillanataikat…”