„Extra! Extra! Vegyék és olvassák! A napi híradás egyenesen a Tintakaparók céhétől! Vegyék és vigyék, az Éjjeli Figyelőben mindenről tájékozódhatnak!

Zavargás Coalridgeben! Munkástüntetések készülnek! A munkások rossz körülményekre panaszkodnak! Penderyn tanácsos jobb ellátást ígér Coalridge és Charhollow negyedeknek, bár a tüntetők nem hiszik el amit ígér! Lord Dalmore a Fenntartási Minisztérium helyi igazgatója szerint a The Lost banda felelős a felbőszült tömegért! Egyesek szerint sztrájktörőket akar alkalmazni! Az sem kizárt, hogy hullok bevetésére ké-HÉ! Két ezüst egy újság uram!”

A fiú károgása a tömegbe vész. Coran csak a macskakő kopogását hallja a lába alatt. Azt és a saját szívverését. Kabátja alatt megtapintja a hideg vasat. Az megnyugtatja. Felbátorítja. Nem hallja a tömeget se. Csak át még egy hídon és…ott van.

‘Szerencsétlen…’ – Gondolja Coran ahogy meglátja. Egy élet jó sok másikért. De ez a város rendje. A tömeg egyre sűrűbb, hangosabb. Haragosabb. A gyárkapu zárva lakattal, lánccal, őrrel. Vale hulljai is. Plépofájú sétáló szemetesek… Nem számít. Útban lesznek kicsit.

Hirtelen szárnysuhogás. Coran fölkapja a fejét. Varjak. Nincs csengőjük. Jó előjel. Nem előzték meg. Tiszta ügy. A Crows sem lesz itt időben…

Körülnéz. Helyezkedik. Keres egy félreeső sikátort. Kívül a tömeg látószögén.

Vár. A tömeg zaja újra eléri a fülét, a lassan egységes, panaszos morajlásból majdnem kivehetőek az egyéni hangok. Coran sose gondolkozik ilyesmin, csak megy és teszi a dolgát. Ahogy az apja tanította. Ezúttal pedig különösen jól kell csinálnia és akkor odacsaphat egyszerre két oldalnak is. Bár az öreg nem mondott sokat arról, hogy pontosan hogyan. Coran sem érti igazán, ez elsőre inkább segít a Lostnak. De az örege azt mondta így kell tenni, tehát így kell tenni, így fog ő is tenni. Nem fogja megkérdőjelezni, se az öregjét, se Erin nénikéjét. Mert mindketten jóval okosabbak, mint ő, és tudják hogy kell ezt csinálni.

Aztán a szeme újra átsiklik a tömegen…

A szerencsétlen jó helyre lép.

Coran megrázza magát. Megigazítja a vasat a kezében. Megszorítja. Hideg. Merev. Megbízható. Alkalmas. Akárcsak ő.

Hirtelen két lépés előre. Aztán még kettő. És még négy. Majd még tíz. Közeledik. Retteg. Izgul. Nem azért, mert ölni fog. Hanem mert nem tudja kit öl majd…de a meló az meló. Még két lépés. Felpillant a ház homlokzatára. Ránéz a kékkabátosra. Elő a vas. Karját kinyújtja.

Dörrenés.

A szerencsétlen annyit vesz észre, hogy valami apró és hideg átszakítja a bordáit, belerobban a szívébe és széttépi a tüdejét. Megtántorodik, felköhög némi vért, a mellkasához kap, majd ránéz a fivérére és elkeseredetten próbál megkapaszkodni, mielőtt összecsuklik.

És elszabadul a káosz. A tömeg visszafordulva nem látja Corant eltűnni a mellékutcában, csak a muskétáját felemelő őrt. A káoszban pedig nincs hely higgadtságra, átgondolásra, mérlegelésre. Csak a feldühödött tömeg elvadult kiáltozására, fájdalmas jajveszékelésére és bőszült, bömbölő rohamozására, ahogy nekirontanak a gyárépület előtt felsorakozott őröknek és elkezdenek ropogni a puskák.

*BIMMMMMMMM…BAMMMMM…BIMMMMM*

A Spirit Wardenek harangjai megkondulnak a távolban és ahogy Coalridgeben elszabadul a pandemonium, Brightstone egyik szalonjában, az aranyozott gyertyatartók és selyempárnák között, Djera Maha, a Hive céh igazgatója, lassan megkavarja a teáját. Egy előkelő öltönyt viselő felszolgáló lép mellé, finoman a füléhez hajol és belesúg valami fontosat, valami titkosat, valami érdekeset de rejtélyeset, amely azonnal felkelti a nő érdeklődését.

„Hmmm, akkor azt hiszem indulhat a szállítmány…”

(Megjegyzések: Angol nyelvtudás nem szükséges de nagyon hasznos, könyvet és playbookokat adok, karakteralkotásban segítek, ha kell végig is vezetek, néző becsatlakozhat, esemény végén engedéllyel csoportképet jó lenne készíteni, de csak közös beleegyezéssel!)