A trónterem félhomályban úszik. Csak a hatalmas ablakokon át beszűrődő Arrakiszi napfény és a melanzs-kék füst keveredik. Paul Atreides – (Muad’Dib), az új Császár – mozdulatlanul ül a magas trónon. Szemei teljesen kékek, szinte világítanak. Hirtelen megremeg a teste, mintha áramütés érte volna. Lassan feláll. A hangja halk, de minden szava úgy vág, mint egy penge.
„Ez nem ő, ez egy látomás… Három frakció. Három holdtölte. Mind az ellenségünk.
A fényben egy gömb csillan meg. Kicsi. Ősi. Butlerian Jihad előtti. Benne ezernyi kép, ezernyi látomás örvénylik – oly tiszták, oly élesek, hogy szinte már valósak. Mintha maga a jövő próbálna kiszabadulni belőle. Ha valaki ezt a gömböt a kezében tartja… még én sem látom át a gondolatait. Még én sem.
A sivatag változik. A dűnék hullámzanak, mint a tenger. És akkor… egy ponton feltárul egy bejárat. Egy „crykés” fedi fel magát a homokból. A markolatában egy halványan fénylő kő pulzál – ugyanaz a fény, mint a gömbé. A penge hegye egyenesen a barlangnyílásra mutat, mintha az istenek jelölnék az utat.
És aztán… megjelenik az arca. Egy Fremeni nő. Fiatal, de a szeme már öreg. Elhagyta a törzsét. Száműzött. Vagy talán kiválasztott. Ő tudja az utat. Ő az egyetlen, aki elvezethet titeket ahhoz a helyhez, ahol a gömb rejtőzik.”
Paul elhallgat. A terem csendje szinte fáj. Kinyújtja a kezét. Egy szolgáló siet oda, és átad neki egy durva, homokszínű pergamentekercset. Paul egyetlen mozdulattal kigöngyölíti, és felétek fordítja.
„Itt van. Látomásom alapján magam rajzoltam. Ez a nő.”
Paul hangja most már keményebb, parancsolóbb, mégis fáradt:
„Ez most álom, vagy látomás? Mindegy is.
Találjátok meg a nőt. Találjátok meg a gömböt. Hozzátok el nekem – mielőtt a három hold betelik.
Három holdtölte múlva a három frakció is ott lesz. Mind ellenségünk. Mind a saját céljaikra akarják a relikviát.
Ne okozzatok csalódást. Nagy teher nyomja most a vállaitokat. Ha kudarcot vallotok… nem csak én veszítek el valamit. Az egész emberi faj jövője változhat meg.”
Paul visszaül a trónra. A szeme egy pillanatra még egyszer felizzik, mintha újra átélné a látomást. Aztán csak ennyit mond, szinte suttogva:
„Menjetek.”