Egy elesett kislány sír az anyukájáért. Szegény nem látta jönni a biciklist, aki figyelmetlenül nekiment.
– Nézz már magad elé, te kis vakarcs!
Sír szüntelenül… de nem jön érte senki.
Egyedül van az utcán. Nincs senkije, aki megnyugtatná, aki azt mondaná neki, hogy minden rendben lesz.
Eltűnik a ködben. A hangja már csak távoli szenvedés, amitől a hideg, nedves fuvallat szabadít meg. Magam elé bámulok, a bakancsomra tapadt újságpapírt nézem, miközben a fülemre nehezedő fájdalmas szorításon engedve újra erőt veszek magamon, hogy előre nézzek.
– Könyörgöm… bocsáss meg, kérlek! – mondom remegő, elhaló hangon, miközben a szemébe nézek.
Ott áll előttem, mosolyogva, vérző, bűzölgő szemgödrökkel.
A tekintetem nem engedelmeskedik… elárult. De megbocsátom neki. Hiszen amit tettem, az alól csak az ő bocsánata oldozhat fel. De ebben nem re—
– Megbocsátok – mondja rekedt, halott hangon, és ölelésre nyújtja rothadt kezét.
Könnyek között húzódik mosolyra a szám.
A lábam nem mozdul. Nincs bátorságom ahhoz, hogy békében legyek. Nem érdemlem meg…
Kezem ökölbe szorul, alig bírom abbahagyni a remegést.
Tényleg eldobnám magamtól a megbocsátást, csak azért, mert nem érdemlem meg?
Ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem? Ha ő megbocsát, akkor még lehet remény.
Legyen hát. Bátor leszek… talán életemben először.
Remegő talpam megindul. Nagyot vetődöm előre, hogy a lányt a karjaimba vegyem, és átvegyem a megbocsátással járó megnyugvást.
A földön még néhány pillanatig magamnál voltam.
Nem hallottam mást, csak a nevetését…
…ahogy a több emeletnyi zuhanás a kórház tetejéről megtette a megfelelő hatását.

—

A Kult Divinity lost egy eléggé Narratív Horror szerepjáték és én szeretnélek titeket Silent Hillbe vinni ahol a karaktereitek szembenézhetnek egy közösen elkövetett bűnnel ami emberek halálát okozta, de emellett valami még ott lapul a háttérben 🙂

Előre létrehozott karakterek nem lesznek, így a ti általatok készített karakterek lesznek majd a középpontban.