Előbb utóbb mindennek vége…

A színdaraboknak, gyerekkori szerelmeknek, háborúknak, emberi életnek, a mi elbűvölő, kies, szörnyű, kegyetlen világunknak…

Az Amerikai Széthasadt Államok vadregényes tájain is hamarosan végéhez közeledik valami. Egy történet, egy út, egy kaland, mely az elmúlt évben sok szenvedést hozott számos emberre. Az ösvényt járók egyre mélyebbre és mélyebbre utaztak a kegyetlen Nyugat belsejébe, felfedezve és leszámolva több borzalommal is útjuk során. Szembenéztek megannyi fenevaddal, mind emberi, mind embertelen gúnyában.

De ahogy az út borzalmakat hoz, úgy néha lépten-nyomon kincshez is vezet. Jó útitársak, időnkénti kellemes élmények, egy-egy alkalmi jó tett vagy éppen jutalom öröme.

Legtisztábban talán csak akkor értékelhetjük mindezt, amikor az út végén visszanézünk mindarra amit bejártunk. Mikor megpillantjuk azt ahonnan egész idáig elutaztunk és belegondolunk: „Vajon megérte idáig jönni?”

Ez is olyasmi amit csak magunk tudhatunk.

Auburn község, Oregon állam, 1879. December

Az utóbbi éjjeleken jeges szelek fújnak a lakosok fülébe farkasüvöltést, medvebömbölést, fareccsenést és időnként felismerhetetlen sikoltást. A maró fagy veszélyesebbé tesz földet és fenevadat egyaránt, de a helyiek meg vannak győződve, hogy valami más is járja a környező erdőket. „Valami” megtelepedett itt. Valami, aminek nincs helye az ember mellett. Valami, ami biztosan embertelen, de mégsem lehet a környező vadon része.

Valami nagy.

Valami dühös.

Valami éhes…

Ha a zord vadon nem öl meg, talán a benne rejlő sötétebb veszedelem ér utol.

De hé, a magatokfajta kalandorok csak megbirkóznak vele, eljuttok ti a célotokhoz! Egy kis hideg meg sötét nem fog ki rajtatok…

…ugye…?

(Megjegyzés: Angol nyelvtudás nagyon hasznos, de nem szükséges, világ ismerete hasznos, de nem szükséges, karakteralkotással tudok segíteni, könyvet és karakterlapokat fogok adni, néző becsatlakozhat. )