CONTENT WARNING: Elmúlás, veszteség, kiszolgáltatottság, tehetetlenség

Vastag, nehéz hólepel ülte meg az erdőt. A fák csupasz ágai, mint az elmúlás fehér csontkezei meredtek a fojtogatóan szürke ég felé, melynek felhői úgy csüngtek a táj felett, mintha örökké tartó, néma havazásra ítélték volna a világot. Későre járt, talán túl későre is ahhoz, hogy józan halandó járja ilyenkor a sűrűt. Az év utolsó éjszakájának fagyában mégis fekete alakok sora bontakozott ki a fehérségből. Vastag szövetekbe burkolózva, nehéz bakancsokban gázoltak át a fagyott rögökön – lépteikben ott feszült valami komor, kétségbeesett céltudatosság.
Valahol itt, a fák mélyén aludta örök álmát a körhinta, mintha az erdő maga rejtette volna el, hogy emberi szem többé ne lehessen tanúja a pusztulásának. Régi volt, mérhetetlenül régi; talán nem is ebből a vaskos, modern világból származott. Valamikor büszke, faragott paripák várták rajta a gyermekeket, hogy körbe-körbe hordozzák őket a képzelet szárnyain. Legalábbis a régi mesék erről suttogtak. Mostanra azonban a vidám kacajok, a felhőtlen sóhajok és a gyermeki rácsodálkozás helyét átvette a vas hideg szaga, a mindent felemésztő rozsda és a felejtés lassú, dohos bűze.
Amikor a tisztásra értek, a társaság megtorpant. Tekintetükkel feszülten, szinte éhezve kutatták a homályt, mintha egy elveszett csodát vagy egy rég nem látott arcot keresnének. De a csend mozdulatlan maradt. Szemükben a remény szikrája lassan elcsitult, s helyét átvette a csüggedés. Idegesen húzták magukra a kabátok gallérját, amint a fák közül váratlanul előrontó, jeges széllökés arcukba vágta a porhavat. Türelmetlenül topogtak a fagyos talajon, miközben az éjszaka hideg, sötét tengerként áradt szét a fák között.
Ekkor, mintha csak egy láthatatlan kéz mozdult volna, a felhőzet lassan felszakadt a fejük felett, szabad utat engedve a csillagok végtelen, fagyos térképének. Volt valami mélyen megrendítő, szinte mesébe illő abban, ahogy a szebb napokat látott, halott játék körül ott álltak a téli éjszaka kietlenségében. Talán tényleg egy mese volt ez – egy olyan mese, amelynek most írták az utolsó, legszomorúbb fejezetét.
A körhinta ugyanis minden előjel, gépzaj vagy emberi beavatkozás nélkül hirtelen életre kelt.
Először a lámpák gyúltak meg, megfakult, meleg fénnyel árasztva el a havas tisztást, majd felhangzott a zene – egy régi, kopott verkli dallama, mely egyszerre volt hívogató és végtelenül melankolikus. Végül a szerkezet megmozdult, s a megroggyant falovak elindultak a megszokott, monoton úton: körbe, megállíthatatlanul körbe…
És ott állt a forgatag közepén ő, akit kerestek. Arcán széles, tiszta mosoly derengett, s feléjük intve, olyan jókedvvel a hangjában szólt hozzájuk, ami már régen kikopott a való világ szürkeségéből:
– Gyertek…