A pingvin fel-alá járkált a súlyos drapériák miatt félhomályba burkolózó szobában. A helyiség átláthatóságának a gomolygó dohányfüst sem kedvezett, melyet a bizottság tagjai eregettek hatalmas szivarjaikból. A falakon monitorok sorakoztak: az összes létező BBC-csatorna egyszerre sugárzott, olyan alapzajt teremtve, amelyben szinte teljesen elveszett a monoklis madár mormogása.

Látszott rajta, hogy feldúlt, minden porcikája feszült volt. A kérdő tekintetek lassan unalomba, majd teljes közönybe fordultak. Halk duruzsolás támadt az igazgatótanács tagjai között. A kétkedés ólomsúlya telepedett a teremre; egyre inkább úgy tűnt, a sztárrendezőn kifog a feladat, és a projektből nem lesz semmi.

Néhány karikaturisztikus, animált inzert után azonban hirtelen minden a helyére került. A pingvin megtorpant. Előhalászott rejtett zsebéből egy halat, amit egyetlen mozdulattal nyelt le, majd belekezdett:

„Tegyük fel, hogy az álmok kizárólag walesi nyelven beszélnek. Nem lovagok indulnak útnak, hanem apródok, akik vagy célba érnek, vagy nem; vagy elhozzák az ereklyét, vagy sem. De az biztos, hogy nagytotálokkal és harccal dúsított utazás vár rájuk, melynek során többször is megmártóznak különféle egzisztenciális válságokban. No meg persze kell néhány töketlen afrikai fecske is – de a franciákat most hagyjuk ki, elegem van a csigákból.”

„És ez így elég lesz?” – vette a bátorságot az egyik tanácstag. A pingvin válaszul őrjöngő rikoltásba kezdett. A fülsértő, másfél perces lárma után hirtelen csend támadt.

„Nem, nem lesz elég. Meséljük el a történetet kétszer, párhuzamosan, majd fordítsuk ki, és vezessük vissza az elejére! Így lesz jó, így lesz kerek!” – újabb fülsiketítő rikoltás következett, melybe a korosodó urak némi hümmögéssel vegyített helyeslése vegyült.

„És a költségek?”

„Költségek?! Én itt a szívemet-lelkemet kiteszem egy vízióért, amely örökre meg fogja határozni a modern televíziózást, önöket pedig a számok érdeklik? ÁHHHHHHHHHHHH…”