Zordon téli nap kélt a Salatos hegyei közt. A bűzhödt cella posványába bevilágló fakó fénysugár, gyorsan szürkés porördögökkel telt meg amit a lakó megmozgatta elgémberedett tagjait. Nem kellet volna itt lennie, de itt akart lenni. Itt, ahol minden elkezdődik hamarost. Itt egy hideg, poros, hugytól és penészvirágtól szagló mocskos lyukban. Hol oly sokan várták már a zord urat, ki elragadja lelkük a földi porhüvelytől. Lassaskán éledt körötte a világ, megcsörrentek a láncok, vizenyős szörcsögő köhögés tört fel egy-egy torokból. Kosztól megkeményedett talpak halk csosszanási, a hideg kövön… A göcsös ujjak fonódtak a rácsokra. De a rabok nem befelé tekintettek a közeledő ételt fürkészvén, hanem kifelé a kilencállásos bitófa irányába. Ami pattant, majd halkan fel-fel nyögött a haláltáncot ropó testek súlya alatt. Szemükbe nem csalt könnyet a remény, hanem a csüggedés húzta beljebb üregükbe. Persze volt egy valaki, aki csak itt akart lenni, mikor megtörténik. A többiek nem tudták, neki megvolt a kulcs, ami itt kinyit minden ajtót, elforgat minden zárat. De még nincs itt az idő még várni kell. Várni rájuk, míg meg nem kapják az ítéletet…