Ahogy a sikoltó Nap végre befejezi égi portyáját, lassan és fáradtan magatokhoz tértek hideg verejtéketek ölelésében. Hangok és képek cikáznak emlékeitekben, melyek egyre messzebb szaladnak a felfogástól. A zsibbadt, fájó testeitek, önállóan mozognak ahogy még nem egészen uraljátok önmagatokat.

Szédült tekintetek keresik egymás meztelen arcán a felismerést.

Hol vagytok?
Kik vagytok?

Krétával és szénnel rajzolt körök meg rúnák vannak a padlón, egy-egy szóval a körök peremén. Ezen szavak a ti saját neveitek.

A zúgás a fejetekben abba marad és elmétek kitisztul. Felveszitek ruháitokat, a felszereléseiteket, de valahogy idegen ahogy az a kard, pálca, vagy az íj a kezetekhez simul.

Bajtársiassággal vegyített félelem vesz körül titeket, nem tudjátok pontosan honnan leselkedik rátok a veszély, ám ahogy a Nap elcsendesül, az trónját veszti az égbolton. A Hold és annak udvartartása fényében kell majd cselekednetek.